2014. május 9., péntek

Az európai tragédia napja: 1945. május 8.



1945. május 7-én hajnalban egy reimsi iskolaépületben, amely már hónapok óta az Európát megszállva tartó amerikai hadsereg főparancsnokának, Eisenhower tábornoknak a főhadiszállása volt, ünnepélyes pillanatra készültek.

                               

A nagy faasztalnál az egyik oldalon három magas rangú német tiszt foglalt helyet. Alfred Jodl vezérezredes, Hitler vezető katonai tanácsadója, Hans Friedeburg admirális, a tengeri erők főparancsnoka és Wilhelm Oxenius vezérőrnagy. Szemben velük magas rangú amerikai angol francia és szovjet vezérkari tisztek ültek. Morgan angol altábornagy, Francois Sevez francia tábornok, Walter Bedell Smith, Eisenhower vezérkari főnöke, Carl Spaatz, az amerikai légierő parancsnoka, Ivan Csermurev és Ivan Szuszlaparov szovjet tábornokok. Eisenhower és helyettese, az angol légimarsall, Sir Arthur Tedder szándékosan, a német küldöttség megalázása céljából távol maradt a kapituláció aláírásától.

1945. május 7-én hajnali 2 óra 41 perckor Jodl aláírta a Németország feltétel nélküli megadásáról szóló deklarációt, négy példányban, egyet-egyet a négy szövetséges hatalom, a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország számára. A szöveg első paragrafusa a következőképp hangzott: „Mi, alulírottak, a német főparancsnokság felhatalmazásából cselekedve, ezennel feltétel nélkül megadjuk magunkat, a jelenleg német ellenőrzés alatt álló valamennyi szárazföldi, tengeri és légi erőnket a Szövetséges Expedíciós Erők Legfelsőbb Parancsnokának és egyidejűleg a Szovjet Főparancsnokságnak.”

A fegyverszünet az egyezmény értelmében aznap este 11 órakor lépett életbe, de Jodl kötelezettséget vállalt arra, hogy a kapitulációs okmányt „formális ratifikációnak” tekintve még egyszer alá kell írniuk a szövetséges hatalmak által később megjelölt időpontban és helyen. A kapitulációs okmány más formában és más körülmények között történő újbóli aláírása a Szovjet Főparancsnokság és Sztálin kívánsága volt. A másodszori aláírás színhelye a szimbolikus jelentőségű Berlin lett. Sztálin Zsukovot bízta meg a Szovjet Fegyveres Erők Legfelsőbb Főparancsnokságának képviseletével, és Visinszkijt nevezte ki mellé politikai helyettesnek. 1945. május 8-án megérkezett Berlinbe Arthur Tedder, az angol légierő marsallja, Carl Spaatz, az USA hadászati légierejének főparancsnoka, J. de Lattre de Tassigny tábornok, a francia hadsereg főparancsnoka, hogy a három nyugati szövetséges nevében aláírják a német kapitulációt a karlshorsti német katonai műszaki tiszti iskola éttermében sorra kerülő fegyverletétel alkalmával. A német hadsereget a három haderőnem vezetője, illetve helyettese képviselte. Keitel tábornagy a szárazföldi, Friedeburg tengernagy a tengerészeti, Stumpff repülő vezérezredes a légi erők nevében aláírta a fegyverletételi okmányt. 1945. május 9-én hajnali fél egykor megtörtént az aláírás. Londonban és Washingtonban már néhány órával korábban bejelentették a német kapitulációt, ami egyébként 8-án éjfélkor már életbe lépett. A moszkvai rádió május 9-én reggel közölte a hírt a Szovjetunió népével.

Lezárult tehát Európában az emberiség történetének legtöbb áldozattal járó fegyveres konfliktusa. (Japán két atomcsapás után, ez év szeptember 2-án írta alá a fegyverletételi egyezményt).

A második világháború (1939-1945) valójában az első világégés (1914-1918) folytatása volt, joggal nevezhető tehát nagy európai polgárháborúnak az 1914-1945 közötti diplomáciai-hadi eseménytörténeti periódus az egyetemes történelemben. Az azonban teljességgel érthetetlen, hogy a hősies küzdelemben vereséget szenvedett tengelyhatalmak mai örököseinek miért kell ma egykori ellenségeikkel közösen ünnepelni a „győzelem napját”, amikor ez a „győzelem” Németország, Olaszország, Japán és hazánk számára is totális vereséget, megaláztatást és történelmi megpróbáltatásokat hozott csupán. Az pedig végképp értelmezhetetlen, amikor a győztes államok, az „antifasiszta koalíció” országai hivatalos történetírásának álláspontját átvéve, a néhai tengelyhatalmak mai, akadémiai történészei úgy interpretálják az 1939-1945 között történteket, hogy itt a jók (értsd: a szövetséges angolszász-orosz koalíció) és a sátáni rossz (a tengelyhatalmak) erői álltak egymással szemben.

Egyrészt a történelemben még soha nem volt és nem is lesz olyan nagyhatalmi konfliktus, amely erkölcsi kategóriák alapján megítélhető lenne, vagyis bármely háború esetében mindenkor a benne részt vevő nagyhatalmak gazdasági-hatalmi érdekei érvényesültek, nem pedig morális szempontok. Ezért a második világháborúban, amennyiben felszabadításról és a gonosz elleni keresztes hadjáratról beszélünk, e tényeket semmiképpen nem köthetjük a győztes koalíció tagállamaihoz. Németországot ugyanis az első világháborúban győztes és a versailles-i rendszert megalkotó egykori antant országok belekényszerítették a második világháborúba. Németország 1933 elején ugyanolyan reménytelen, perspektíva nélküli pénzügyi-gazdasági-szociális helyzetben volt, mint ma Magyarország.

Visszafizethetetlen háborús jóvátétellel sújtották, 40 százalékos volt a munkanélküliség, egyetemesen tért hódított a szellemi-kulturális lepusztulás a weimari köztársaság végnapjaiban. S ebben az anarchikus, tetszhalotti, politikai-szociokulturális környezetben teremtett rendet egy csapásra az Adolf Hitler által vezetett Német Nemzetiszocialista Párt (NSDAP). Tetszik, nem tetszik, a nemzetiszocialisták hatalomra kerülése után Németországban rend és gazdasági-politikai stabilitás lett. Egy választási cikluson belül megszűnt a munkanélküliség, kikapcsolták a zsidó uzsora-banktőkét a gazdaságból, megszüntették a háborús jóvátételként eufemizált kozmopolita rablás kifizetését a győztes antant-országok számára, bebizonyították, hogy egy ország gazdasága a „szent” bankáruralom nélkül is csodálatosan működhet, sőt, csak így működhet egészségesen, korai jóléti államot teremtettek Európa közepén, tehát vállalhatatlanná váltak az akkori politikai korrektek számára. A kozmopolita-cionista körök már ekkor elhatározták Adolf Hitler rezsimjének megsemmisítését.

Ha 1945-ben a tengelyhatalmak diadalmaskodnak, akkor ma valóban teljes joggal és örömmel üdvözölhetnénk a győzelem napját, s nem lenne demográfiai, életkori-foglalkoztatási-politikai, bevándorlással összefüggő, török, arab, afrikai, muszlim és egyéb probléma az unióban, így magától értetődően az északi, fehér emberfaj uralná kontinensüket, s talán a világot is, nem szakítva meg ezzel az 1492 óta tartó globális világpolitikai tradíciót. A degenerált, „másságszerető”, alkonyát élő, neoliberális-szabadkőműves amerikai szellemiség azonban 1945-ben rabul ejtette Európát (az átlagpolgár ma is a retardált nívójú Hollywood révén értelmezi a második világháborút, s annak egyetlen mellékszálát, az ún. holokausztot köti elsőként hozzá), s így kronológiailag belátható időn belül az európai, antik-keresztény pilléreken nyugvó civilizáció el fog tűnni a történelem színpadáról, amennyiben egy 1933-ashoz hasonló gyökeres fordulat nem következik be kontinensünk történetében.

S 1945. május 8. valóban totális vereség volt, ezt akkor is el kell ismernünk, ha e vallomástételt holmi kretén tagadástörvények soha nem fogják szankcionálni. Ennélfogva ha csupán a mai, uniós polkorrektekből választhatunk: no future, no chance, vagyis nincs semmi esélyünk, nincsen jövőnk, magyarán megsemmisítjük önmagunkat. A mai európai politikai erőknek erre a leglényegesebb, stratégiai, létkérdésre semmilyen elfogadható válaszuk nincsen. S ez a legnagyobb tragédia. Igen, amikor egy civilizáció a kor nagy kihívásaira nem tud megfelelő módon reagálni (ellentétben mondjuk az iszlámmal), s hedonizmustól mámorosan rohan a megsemmisülés szakadékába.

Lipusz Zsolt – Kuruc. info