2012. október 7., vasárnap

Sértő Kálmán Hungarista költő versei


(Bisse , 1910. október 29. – Gyalu, 1941. június 16.)

"Százezer Istent megtagadna,
Amilyen lélek, vihardallal,
Egész világnak neki menne,
A magyarért a magyarral... "




"Ott egyem meg a harcmezőn az
Utolsó komisz kenyerem,
De ne legyen többé a hazám
Akkora, mint a tenyerem.
Ha elbukom hát volt értelme,
Védtem egy kócos szeretőt,
Lábhoz tett fegyverrel állok meg,
Hősen az Úristen előtt…."



Sértő Kálmánról (1910–1941) korunk magyarja jó, ha hallott, noha a magyar líra klasszikusa. Egy gyáva, magyartalan kor azonban elfelejtésre ítélte. A Kerepesi-úti Nemzeti Pantheonban egyszerű fejfa hir-dette nevét, az 50/1-es parcellában (3. sor, 23. sírhely), míg 2001-ben mai tisztelői új, hozzá méltó síremléket állítottak neki.


Önvallomása

Gyerekkor

1910-ben születtem Baranya megyében – írja dióhéj életrajzában. – Apám fiatalabb korában grófi és papi pusztákon béreskedett, sőt, hogy úgy mondjam, az egész nagyvilágot is ismerte, mert két esztendeig a Dréher sörgyár kocsisa volt Pesten, ahol összekuporgatta filléreit, fogához verte gyér keresetét, melynek árán egy présházat, szobakonyhás lakást épített, kertet és szőlőföldecskét vásárolt Baranyában.

 Apám harmadik fia, vakarcs, a szőlőhegyen születtem, távol a falutól. Játszótársam nem volt, erdő mellett nevelkedtem. A falu félóra járásnyira volt a szőlőhegyhez, téli hófúvások idején néha egy hétig nem mehettem az iskolába. Ott tanultam – előre. Harmadik elemista koromban én adtam fel a leckét a hatodikosoknak, mert tanítóm a falusi borpincékben boldogította a világot. 
Kilenc éves koromban rengeteg sok anyai ütleg ellenére naponta elszívtam egy pakli dohányt, ugyanakkor katonakulacsba vittem a bort az iskolába, a tizenkétéves Aranka miatt ittam… A világháborúban egy évig nem volt tanítóm, így csak öt elemit végeztem. 
Tizenhároméves koromban kezdtem a napszámbajárást, kenyéren és vöröshagymán. Néha egy hétig távol voltam a falutól, városi kőművesek keze alá hordtam a téglát, habarcsot Pécsett, csak szombaton mentem haza inget váltani újra és új rakomány vöröshagymáért. Később szénbányában is dolgoztam 300 méternyire az ibolyák alatt. Amikor már kaszálni is tudtam, 17 éves koromban beálltam katonának. Négy évig katonáskodtam…

Leszerelés

Amikor leszereltem, mint szigorú önkritikus, lemásoltam jobbnak ítélt verseimet, melyeket kilenc éves koromtól fogva 24 éves koromig írtam holdsugárnál, boglyák tövén, jegenyefán, patak mellett, pincében, puskatusra helyezett papíron… katonai gyakorlat közben. Verset kilencéves koromban kezdtem írni, amikor Petőfi költészetét teljesen átéreztem, megértettem.

 Abban a korban nagy könyvtolvaj voltam, elloptam mindenünnen a könyvet, de sajnos nem Shakespearet loptam össze, hanem 150 Rózsa Sándor Savanyú Jóska füzetet, hogy holdvilágnál olvashassak. Petőfi versei voltak minden támaszom, mert egyszerűen nagyszerű, szókimondó, néppártoló, szerelmes, sokoldalú, szabadságért rajongó, egyszóval: fenséges volt. A falu természetesen nem értett meg. Bolondnak, kasza-kapakerülőnek tartottak az emberek, pedig köztük dolgoztam, csak lopott percekben olvashattam vagy írhattam…

Pestre megy

Huszonnégyéves koromban háromszáznyolcvan kilométert felgyalogoltam Pestre a verseimmel. Egy hét múlva, egy vasárnapi napon öt újság közölte a verseimet egész oldalakon. Egy csapásra rengeteg barátot, s ami jobb: még több ellenséget szereztem az irodalom berkeiben. Nyolc éve élek Pesten, ahol megismerkedtem a modern magyar irodalommal és a világirodalommal. Azóta verseim csaknem minden folyóiratban, napi- és hetilapokban megjelentek. 
Eddig ezerkétszáz versem jelent meg az újságokban. Három válogatott verseskötetem van: Falusi pillanatok, Esett a hó, Aranykenyér, Néhány versemet lefordították franciára és németre. A verseken kívül írtam vagy ötszáz novellát, nyolcszáz cikket és írd és mondd, egy egész színházi kritikát és öt szerelmes levelet, mivel nagyon rossz levélíró vagyok. Legfontosabb még magamról az, hogy csak magyarul tudok beszélni, annak ellenére, hogy már olyan sváb lányt is öleltem, ki egy szót sem tud magyarul. 
Nyaranta ki szoktam Pestről húzni a lábamat. Eddig bejártam majdnem az egész országot. Bemegyek ilyenkor a nép közé, ott tanulgatok, néha sírok is. Mivel a nép fia vagyok, nem szabad a fajtámat megtagadnom. Eléggé torzul mutogatják be a népet az álnépieskedők. Az aztán egészen más, ha egy nagyon fontos Erdélyi József és Számadó Ernő írnak valamit, Életet, Utat és Igazságot, mert műveltségük ellenére is van erejük a magyar nép elhivatott költőjének maradni, nem fulladnak bele a francia dekadens költészet mézragacsos moslékjába, nem, a már jobban megírt ógörög versekbe formált gondolatokat sem csempészik be verseikbe.

Költő barátai

Az említett nagyszerű népi költőket nem azért magasztalom, mert barátaim, hanem azért, hogy izmosak, igazságosak, minden leheletnyi finomságuk mellett is. És darabos művészek, verseiknek szíve, lelke, vérkeringése, iránymutató szava, fajtáért halálmegvető bátorsága, tehát halhatatlan ígérete van… Vannak napszámos fűzfapoéták, vannak méltóságos, verseket írni akarászók. A vers azonban csak akkor vers, ha nagyon finom, vagy nagyon durva. Arany középút, kompromisszum, lepaktálás, hízelgés – nem előfeltétele a költészetnek… A költő legyen finom, de sasszemű, igazságos a sírgödörig. És ez már tulajdonképpen nem is az én életrajzom, hanem a halhatatlan költészet megtámadhatatlan elismerése.

Síremléke

2002. szeptember 29-én, születésének 92. évfordulóján ismét megkoszorúzták sír-emlékét. Versekkel és rövid beszédekkel méltatták életművét. Különösen is torok-szorító volt hallani vitéz Szilágyi Lajos színművész szavait, aki a költőt személyesen ismerte.
Élete hősies küzdelem volt ugyanazon nemzetidegen sajtóhatalom ellen, amely ma is bitorolja a hatalmat. Tűr, tilt, támogat. Ami az utóbbit illeti, természetesen nem őt. Hogyan is támogatná, hiszen versei között vannak sértők is. Igaz, azokat, akik most is fejet hajtottak síremléke előtt, nem sértette egyetlen verse sem.


Esett a hó kötet


Nagybeteg voltam gyerekkoromban,
Nagyon korán napszámba jártam,
Katonaidőt kiszenvedtem
S hiába szerettem színésznőt.


Nagy hírességbe gyalogltam,
Szülémnek nem írtam félévig,

Úton dögöltem, úgy gondolta
És versenyt hallgatott apámmal.


Egyszer a szívem belefájdult
A visszafájó fájdalomba,
Kis erőt gyűjtöttem magamnak,
„Megnéztem rongyos szüleimet”,


Éjjel értem ablakunkhoz,
Remegve koppintottam rajta,
Apám és anyám felzokogtak,
S odahúztak a vén vállukhoz.


Halkan zokogva fogadtam meg,
Hogy nem hagyom el soha őket,

Rossz kukoricakenyerükből
Törtem a bámész macskánknak is.


Szalmazsákunkon jól aludtam,
Álmodtam is valamifélét,
Lilaszínszárnyú angyalok közt
Juhászkodtam az ég mezején
Világos reggel ébredtem föl,
Széthúztam piros függönyünket,
A faágak megroskadoztak,
Mert éji csöndben esett a hó…


Erőt érzek a temetőben

Meglátogattam egy pár embert,
Kik a hant alatt csöndes holtak,
Nem rég még együtt iddogáltunk,
Füstöltünk, barátaim voltak.


Itt rakott fészket Kosztolányi,
Amott Karinthy, odébb mások,
Fejfájukat a szél öleli,
És bűntelen őszi virágok…


Sok szép csillagot eltemettem,
Ki temetésen itt se voltam,
Valahol egy kis füstös kocsma
Leghátsó sarkában zokogtam
Most iderándultam hozzájuk,
Nesztelen vagyok, mint a lepke.


A bánat tette a tenyerét
Daloktól romlandó szívemre…
Ha még sokáig ittmaradnék,
Elolvadnék a temetőben,
A megbékélés sugarától,
Ki megfogyott már sok erőben.


Vissza kell mennem a városba,
Vár a napfény, a harc, ital, nóta,
S egy mindig elbújt, meg nem talált
Ezüst asszonynak arany csókja…
És vár a puszta, vár a vad szél,
A malmokkal kell dorombolnom,
Vizet legyűrni evezővel
És még ezerszer néphez szólnom.


Sok dolog vár rám, csak győzzem a
Szikrázni kezdő új erőből,
Bölccsé vált barátaim közül
Kisodródok a temetőből…


Színigazság

Ha én zsidónak születtem
Volna a világra,
Palotám volna már Pesten
A fejem se fájna.


A kutyám se volna sánta,
Aki ugyan nincsen,
Mint a kotlós a tojáson,
Úgy ülnék a kincsen.


Hitsorsos szerkesztők jobban
Megfizetnék trillám,
Lenne szép ibolyaszínű
Futó kis balillám.


Megírnék egy koszos slágert
Pestünk hasra esne,
Pénz repülne, mint a madár,
A fészekzsebembe…


De mivel, hogy keresztvizet
Szórtak a fejemre,
Koldus leszek országomban
Egész életemre.


Nincs énnékem pápaszemem,
Jövőm mégis látom,
Csak a többi magyar művészt,
Azokat sajnálom.


Dologtalan legény verse

Van erőm, mint bárki másnak,
Ki kaszál a réten,
Vagy patkányok közt szenet fejt,
Lenn a bányamélyben.


Tudok enni, mint a sáska,
Ha van, hogyne tudnék,
Természetes, hogy én akkor
Dolgozni is tudnék.


De amíg mások jól laknak,
Kik nem dolgoznának,
Ne kínáljanak szerszámot,
A Sértő Kálmánnak.


Parasztságát kiheverte,
Átlát a világon,
Szegény tücsköt ne tapossák,
Csak hadd muzsikáljon…


Temetés Kiskőrösön

Ha föltámadnál most Petőfi,
S bekutyagolnál Kiskőrösre,
Be megvakarnád nagy bundájú
Hajad ezen a temetésen.


Most zsuppolja ki Dávid Jánost
A Halál a cudar életből,
A hitelbe vett koporsónak,
Komái mennyországot ástak.


Pap nem kíséri a koporsót,
Mert a boldogult végső bűne
Beleütközött a szent egyház
Acélos paragrafusába.


Felkötötte az aszott nyakát
A kútgém magas ágyasára,
Két koma létrán ment föl érte.
Hollót űztek el a szeméről.


Rongyos fejkendős felesége,
Mezítláb megy a szekér után,
Nem temetési divat ez itt,
Csak nincs a szegénynek cipője.


A szegény asszony igazán sír,
Orrát fújja és könnyét törli,
Koporsó után kizokogja
Az ura borsós életrajzát:


„Be sokat szenvedtél én uram,
Hatvan esztendős Dávid János,
Pusztán szült lányfejjel az anyád
A bőbugyogós intézőtől.


Már gyerekkorban ott dolgoztál
A buta, lusta ökrök mellett,
Anyád tudta csak, hogy mért kapod
Egy felnőtt ember fizetését.


Mikor intéző urad, apád,
Alul ment ibolyát szagolni,
Rád hagyta végrendeletében
Lankadó munkás karjaidat.


Már bajuszrózsás legénykorban
Púpos voltál az emeléstől,
Azt mondták, ne legyek asszonyod,
Mert sérved van, mikor megkértél.


De szépen tudtál furulyázni,
Elmentem veled oltár elé.
Hét gyerekünk lett nyolc év alatt,
Elkezdtem hozzád púposodni.


Voltál kocsis és gyalogbéres,
Mindig a szalonnát kívántad,
Az ispán lányának madarat fogtál,
Hogy apja bagóját ellopja.


Aztán elvittek háborúba,
Egyik szemedet kivesztetted,
Füleid lefagytak egy télen,
Süketen gyöttél haza, János.


Itthon elkezdtél szomorkodni,
Hogy nagy fiaidnak nincs haszna,
Mióta traktor szánt és arat,
Alig van betevő falatunk.


És felkötötted magad párom,
Mindjárt a temetőhöz érünk
Minden jó lélek odasiet,
Aki elhervadt itt a földön.”


Így zokog a vén béresasszony,
Igazság ez, nem mániája,
Ez ma egy bérestemetésnek
A hű szociográfiája.


Visszafordulok, nem megyek a
Holtat megváltó békés sírig,
Már mindent tudok, ami való
Szomorú gramofonlemezre…


Ravatal a vállam

Puska durrant a pihenő
Ugaron,
Már is itt a szürke nyúl a
Vállamon.


Nyakam közé fontam négy puha
Lábát,
Simogatom ezüstkorpás
Szakállát.

Árva vére rácsöpög a
Szívemre,
Vedlő szőrét szél fújja a
Szemembe.


Úgy érzem, hogy én kaptam most
Mély sebet,
Lágy fülével letörlöm a
Könnyemet.


Törökös köszöntés nőnek

Madárfüttyre ébresszen minden reggel,
Kacagó szemed azt mutassa,
Hogy szép álmod volt, míg az Isten
Sakkozott fenn a csillagokkal.


Készülj a boldog mosdás után
Válladat szemektől őrizni,
Sietve egyed a gyümölcsöt,
Mert záporos csókodra várok.


Ha borús lenne a délután,
Mosakodj reménység vizében,
Hogy élted alatt fent az égen
A Hold még sokszor teljen, fogyjon.


És hidd el mindig a mesémet,
Hogy rózsát verő zápor után,
Szeretnék Néked csókjaidért
A szivárványra hintát kötni,
Bízzál a szemem sugarában,
Meséld el még a macskának is,
Hogy rám vársz, ha csak egy percre is
Virágot hozni elfutottam…


Prédikáció

Egy egész nap ez az élet,
Nincsen éje,
Örök sötétlő éjszaka
A sír mélye.


Füvek alá megpihenni
Hajt a vérünk,
Néha sírva megállunk és
Csókot kérünk…


Levél a bátyámhoz

Azt írod bátyám, hogy a disznót
Nagy eredménnyel hizlalod,
Röfögve dől az oldalára
Mikor a hasát vakarod.


Tokásodik a kövérségtől
Az álmos szeme leragad,
Nem sok víz folyik le a Dunán,
Ameddig életben marad.


Írj levelet, ha kést akarsz a
Disznó szívébe dugni, én
Hazamegyek még gyalog is a
Hosszú út hava szőnyegén.


A perzselés piros lángjában
Megfürdetem a kedvemet,
Összetett kézzel kérlek bátyám,
Hívj ünnepelni engemet.


Szeretnék még egyszer térdelni
A ledöntött disznó hasán,
S félrőfnyi friss hurkát megenni
Estet ölelő délután.


Pörcöt bagózni másnap reggel
Ha elszundít a rezes Hold,
Én tudom mekkora ünnep egy
Disznótor, ki falusi volt…

Dunaparton
Erdélyi Józsefnek

Messze Pesttől a Dunaparton
Ülök egy vén fűzfa alatt,
Szemembe sodor az őszi szél
Falevelet és bogarat.


Jóságos pislogással néznek
Kócos főmre a csillagok,
Békák gépfegyverzenéjében
Hű altatódalt hallgatok.


Kincset ér a csend és a lágy szél
Az éji varjúkárogás,
Hinni kezdek az Úristenben,
Én szegény hitetlen Tamás.


Szegény vagyok, mint soha sem még,
Száraz kenyeret harapok,
Nem merek búsan elaludni,
Attól félek, hogy megfagyok.


Halott ember úszik a vízen,
Én örömest kimenteném,
Nem tudok úszni, viszi a víz,
Tengerig, át sok vármegyén.


Lehet, hogy bukott bankár, kinél
Egy pár jó pengő még akad,
Ha víz kivetné, kirabolnám
S csárdába vágnám magamat.


Őszülök

Egyszer csodaszép Baranyában
Javában sütött már a Hold
S az angyaloknak a kék égen
Nagy, csilaggolf játszmája volt.


Szikrázva potyogtak az űrbe,
És kialudt égő szemük,
Mint vakon hű vén huszároké,
S felhőkbe tűnt a tetemük…


Juliskám ígérgette halkan,
Diófa alatt, hogy szeret,
Azóta három gyereke van,
Mivel mással él életet.


Én kőpokolban őszülgetek,
Illan az élet, mint a füst,
Aranyglória volt a hajam,
Eztán lesz hervadó ezüst…


Bús költőnek már az is fáj, ha
Szelíden vállon üt a hó,
Most átöltözik a hajam is,
A tündéri észt takaró.


Elteszek hajamból egy fürtöt,
Míg nem késő, míg nem fehér,
Mert ’hipp-hopp” – ugrik az ifjúság
Ráébredek, hogy itt a tél…


Falusi pillanat kötet (1933)

Éjféli mise után

Csikordul a vén templomajtó,
Jön ki a jámbor falusi nép,
Drótrámás mécsüket meggyújtják
És hintáltatják hazafelé.

Kósza szél sziszeg a fülükbe,
Sikolt a hó a sarkuk alatt,
S öt ölnyi lengő árnyékukat
Átütik a szikrázó pillék.

Köhögve búcsúznak egymástól,
S megrázzák maguk a tornácon,
Csizmájuk szárához billenti
Farkát a hízelgő komondor.



Vallatom paraszt testvéremet

Vasárnap a szolgáló leány
Süti a haját,
Vallatom: árulja el a babáját?


„Mondja, ki az eszményképe? Lövészbojtos baka?”
„Nem!”


„Szeneslegény? Folyamőr? Liget csillaga?”
„Nem!”


„Trén? Evezős? Hordár? Pincér? Péksegéd? Úszó?”
„Nem.”


„Huszár? Rendőr? Fűszeres? Marhátvágó és nyúzó?”
„Nem!”


„Kalapos? Cipész? Rőfös? Stráfkocsis? Zenész? Bábos?”
„Nem!”


„(Hu fene!) Bankár? Költő? Író? Színész? Tűzoltó?”
"Nem!”


„Szobrász? Festő? Fényképész? Bitang poloskát irtó?”
„Nem!”


„Akkor talán dudligyáros? Tejes? Postás? Kintornás?”
„Nem!”


„Borbély? Kefekészítő? Sofőr? Kőmíves? Hintás?”
„Nem!”


„Akkor maga, hogy mondjam? Maga egy rózsafűzér?...”
A lány már oda se figyel,
S csak ennyit mond:
„Úgy van,
Tüzér.”




Megkövetlek égi Atyám

Uram, addig engedj nyervákolni engem,
Míg ebben a koszos,
Toprongyos és mocskos,
Elpolitizáló,
Mindig rosszban álló,
Hívő és hitetlen,
Észből feneketlen
Loholó, forgalmas,
Verésre alkalmas,
Fene táncot járó,
Özönvizet váró,
Kukacos, gazember, pocsolya világban
Lehet kit szeretnem.

Adj nékem egy asszonyt, lehet füligszájú,
Balfelől műszemű,
Elfásult jobbkezű,
Ferdén tekert kontyú,


Anyajegy homlokú,
Pisze vagy nagyorrú,
Farig csapott vállú,
Lityi-lotyi keblű,


Sűrűcsókos elvű,
Felpöfögő gyomrú,
Koloncos szoknyájú, koszkozmás,
Visszeres, tűzpiros, lúdtalpas,
Két karikalábú.

Akkor jó Atyám, ha asszonyt testálsz nékem,
Morogva fölfalom,
Csókvirgáccsal rakom.


Ez lesz számadása,
Habos lesz a szája
A hétszilvafás szeplős,
Gramofon eszelős,
Szerelem bimbója,
Pörlés tilinkója,


Szép nőket fitymáló,
Derekát riszáló,
Piciny, púpos, pörge, maskara és görbe
Csúnya asszonyomnak.



Jönnek a tehenek

Jönnek a tehenek este haza
S lassan rakódik úton a pata.
Szoros tolongás mozgatja őket
S rázzák a duzzadt dús emlőket.


Himbás kolomppal Csákó vezet,
Öregen vonszol zsíros jó tejet.
Villás a szarvuk, hátuk foltos,
Mind jámbor, békés, bús, bolondos.


Fejőke s asszony várja őket,
Kaput ismerő kócos főket.
Fefordul mind a rendjén szépen
S alom vár rájuk frissen készen.



Sunkaszenteltetés

Karjukon kosárral mennek a menyecskék
Esős áprilisban a plébániára,
Magas küszöb előtt kifújták az orruk
Fényes, kék köténybe.


Pap kapuján rúgnak, s lötyögve mennek be
A glédában néző szentképes szobába,
S taknyos korban tanult: „Dícsértessék!”-ükre
Hull egy: „Mindörökké!”


Négyszemű plébános a latinból dörmög,
S vizet szór tollával a füstölt sunkára,
Olvasón majszolnak, piros szájuk mozog
És kitolakszanak.


Hívő fejük fölött ott lappang a Húsvét
S vihogva sietnek pocsolyás uccában,
Lángoló szoknyájuk átvillog a ködön
Mint egy piros harang.


Orgonavirágzás

Virágzik az orgonafánk,
Tavasznapok, szentek,
Pesti csalogánypoéták
Van-e ilyen nektek?


Kiadjátok a pénzeteket
Szagos orgonára,
Látjátok itt terem nékem,
S nem nézhetek rája.


Nem kerülne egy fillérbe,
Nemhogy spórolt sokba,
Le is tépném egy kis lánynak,
Ha szeretőm volna.


Szidom én a héttörvényes
Gazember világot,
Azt szeretik, aki pénzért
Veszi a virágot…



Grófi vadászok

Rézfüttyös hajtók, piros parasztok,
Havas bokrokat bottal ütik.
Csizmájuk alól fölnyikordul
A ragyogó, szűz hónak zenéje.


A lénián puskások állnak,
Tűz lángja rezdül felhők felé,
Ebédidőre mutat már,
A nagy toronyóra gyomruk mélyén.


A hajtás végződik, két hajtó
Nyúl- s fácán-buckát rak a hóba,
Valaki még egy élőt ver föl,
A vérszomjas komteszke elé.


Égő arcához puskatust kap,
Haja kibomlik és rája hull,
Durran, - a csőből kék füst szisszen,
S deresbajuszú nyúl fölkalimpál.


Feneketkerítés a pincében

Te koma!
Mi együtt születtünk,
Iskolát együtt kerültünk,
Katihoz fölváltva jártunk,


De hitelt együtt csináltunk,
Még katonák is együtt lettünk,
Oroszra marhakupéba’ mentünk,
Egyszerre fogtak el bennünket,


Kikáromkodtuk keservünket.
Szibériában együtt háltunk,
Málét is együtt vacsoráztunk,
Együtt fogtak el a szökésben,


Elájultunk a kikötésben,
Eggyőnknek sem tetszett ez nagyon,
Korbáccsal kentek ránk vastagon,
S még két évig ólmot kapartunk,


Míg úti cédulát is kaptunk,
Egyszerre értünk e hazába,
„Betlehem” Pistás „kontyurukturába”.
Asszonyért szedtük eszünket össze,


Tied a Sára, enyém a Böske,
Együtt nő már négy-négy gyerekünk
Még a vásárra is együtt megyünk,
Egyszerre lettünk esküdt urak,

Hírességei a falunak.

S mivel most a pincében vagyunk:
Hát igyunk!


Gyászjelentés kötet

Gyászjelntés



Jelentem, hogy élek,
Hogyha nem is élek,
Vagy ha még élek is,
Alig-alig élek.


Lelkem vadgalamb lett,
Nem kíván repülni,
Sem a párját várni,
Csak pihenni, ülni.


Míg ellenszegültem
Az egész világgal,
Mosolyom akkor is
Terhelve volt gyásszal.


Idegen voltam a
Nagyváros jármában,
Elolvadtam fényben,
Züllésben, lármában,


Kik utánam jönnek,
Tán jobb sorsot érnek,
Nem hírt szereznek, de
Árát több kenyérnek.


Mert én alig ettem,
Ha sokat is ittam,
Dörmögtem, morogtam,
Harcoltam és sírtam.


Most már minden dühöm,
Álmom, vágyam renyhe,
Hasonlítok fehér,
Hulló hópehelyre.


Le kell hullnom, le kell,
Halálba olvadni,
Nem akarok én már
Semmit sem akarni.


Enyhe vád

A képviselőjelölt, legyen az kormánypárti,
Ellenzéki vagy önjelölt, a programbeszédében
A következőket mondja az ellenfeléről:


Az én ellenfelem igen derék ember,
Mert az adóssága nagyobb, mint a tenger.
Kettőnek tartozik, fűnek és a fának,
Azokon belül a kerek nagyvilágnak.


Aratni szeretne, ahol más vetett el,
Csúnya bigámiát hatszor követett el.
Vagyis, igen tisztelt választó polgárok,
Sáros a lelke, mint eső után árok.


Ha kell: magyar, ha kell: zsidó, ha kell:
Egykanálnyi vízben megfojtana népet,
Részeges, csavargó, hazug és lump fráter.
Azért nem lehetett bakáéknál frájter.


És hamiskártyás is az én ellenfelem,
Ha mindez nem igaz, folyjék ki a szemem.
Múltkor megverte egy nő az esernyővel,
Akinek tartozott, csókért, öt pengővel.


Eladná az anyósának bugyogóját,
Hogy kifizethesse kocsmai kontóját.
Hogy újra ihasson, hogy új hitelt kérjen,
Ilyen szép mákvirág nem segít a népen.


Azért hát választó polgárok, magyarok,
Ne a széltolóra, csak rám szavazzatok.
Rám, a magyar honunk kiváló fiára,
Jegenyefa magas, szerény ibolyára…


Megbékélés

Már kis széken szeretek ülni,
A földhöz közelebb kerülni,
Csontomat porrá őrlő porhoz,
Közel a földhöz, a síromhoz…


Énnékem álom, terv már nem kell,
Trón helyett nyugtató kis szék kell,
Kis szék, hogy magam összehúzzam,
S megbékéljek az égi Úrban…


Razzia

Rendőrök, detektívek,
Gyilkosokat keresnek,
Falbontókat keresnek,
Tolvajokat keresnek,


Betörőket keresnek,
Kasszafúrót keresnek,
Orgazdákat keresnek,
Romlott nőket keresnek,


Csavargókat keresnek,
Koldusokat keresnek, -
Rendőrök és detektívek
Nagy autón érkeznek…


Ülök egy kiskocsmában,
Zsugori fény lángjában,
Gyapjas, büdös nagy füstben,
Bor hortyog a belemben.


Figyelem a razziát,
Valóság gondoláját,
Sok embert visz, elszállít,
Ki kötekedőn tágít –


„Ha nincs igazolványa,
Bízza magát sorsára,
Ha nincs bűne, kiderül,
Egyszer mindenkiderül.”


Én nékem is menni kell
Toloncházba jutni kell,
Igazolvány nálam nincs,
Van nálam egy nagyobb kincs:


Bűntelenség árvaság,
Mint virágtól terhes ág,
Beülök a kocsiba,
A nagy rabomobilba,
Razzia volt, razzia,
Suhanunk a toloncba…



Múlt és jelen

A múlt évben jó világ vót,
Nem vót a bor drága,
Nem vót fontos az embernek,
Van-e nagykabátja.


Ha megittam tíz pohár bort,
Bennem vót a bunda,
Testemet megremegtetni
Hetven szél sem tudta…


Komisz világ dühöng mostan,
A bor méregdrága,
Nem telik borra ma nékem,
Inkább a bundára.


Kívül melegítem magam
A jövendő télen,
És még mámorom se lesz az
Éjszakák szelében…


Nem leszek öregember

A kocsmában egy vén öreg,
Szőrös koldust nézek,
Hátamon hideg fut végig,
Gondolatban félek.


Félek a rossz öregségtől,
Hozzá közel járva,
Fiatalon lelt a vad szél
Bennem a virágra…


Én is iszom, őszülgetek,
Rokkan a két vállam,
De nem leszek öregember,
Szerét kitaláltam.


Van még faág, van még kötél,
Szél is lesz, mely lenget,
Belém fojtom a sok sóhajt,
Álmot és keservet…


Ok az öngyilkosságra
Amit én is aláírok

Felkötötte magát
A tanyán egy ember,
Hogy néki a betyár,
Huncut élet nem kell.


Megmondta miért nem,
Búcsúlevelében,
Papírgramofonon,
Betűk beszédében…


„Este vetkezni kell,
Reggel felőtözni,
És egy héten egyszer
Reggel felöltözni,
Meg is mosokodni,

Azért mentem én el,
Utálkoztam élni.”


Örök Világosság
Fényeskedjék néki…

El kell menni
Németh Lászlónak

Lehetetlen itt maradni,
Mindenkinek meg kell halni,
Hívószóra elrepülni,
Hová, hová se kerülni…


Mankót farag ez az élet,
Semmi sem ád fedezéket,
Marcangol a dac is nagyon,
Világon csak utas vagyon…


Voltam itten külön világ,
Voltam fényes, árva virág,
Nem csak voltam, ma is vagyok,
Addig, amíg meg nem halok…


Messze van ide az Isten,
Panasznap meg porban nincsen,
Nem hallgat meg engem senki,
El kell menni, messze menni…


Jó csak egy hitet vallani,
Mindenkinek meghalni,
Itt hagyni a harcot, vádat,
Virágokat, muzsikákat..


Fekete karácsony

Karácsony van, de oly’ idegen,
Fekete, mert nem hull a hó,
Hétköznapias az érzésem,
Akár a kongó harangszó.


Nincs senkim, semmim, szegény vagyok,
S az ég annyira sem szeret,
Hogy hócsillagokkal csókoljon,
Hogy érezzem az ünnepet…


A karácsony csak fehéren szép,
Ha kövér hópille esik,
És a játékos pillék egymást
Dúdoló szélben kergetik.


Szívekben nagyobb tisztaság van,
Méla harangszó ünnepibb,
Tán a börtönőr is, ha hibát lát,
Sokkal elnézőbb, emberibb…


Csúf ez a fekete karácsony,
Idegen és nem megható,
Soha-soha még nem hiányzott

Számomra úgy, mint ma a hó.

Nincs senkim, semmim, szegény vagyok,
S az ég annyira sem szeret,
Hogy hócsillagokkal csókoljon,
Hogy érezzem az ünnepet…


Széptevés a felhőknek

Felhők, felhők be szépek vagytok,
Nyájban, ha bárányfelhők vagytok,
Színesek alig mozgók vagytok,
Felhők, felhők be szépek vagytok…


Felhők, felhők, be szépek vagytok,
Ha kövérek, pufókok vagytok,
Ha nagy, fehér hegyhabok vagytok,
Felhők, felhők be szépek vagytok…


Felhők, felhők, be szépek vagytok,
Ha komorak, feketék vagytok,
Ha zúduló, erősek vagytok,
Felhők, felhők be szépek vagytok…


Felhők, felhők, be szépek vagytok,
Ha újra vihar után vagytok,
Ha újra bárányfelhők vagytok,
Felhők, felhők be szépek vagytok…


Versek 1933-1941 kötet

Petőfi és a zsidók 

A zsidók szeretik Petőfit,

Az nem zsidózott, orrhangolják,
Nem, szegény Sándor más baja volt,
Javában virágzott az osztrák.

Akkor még magyar színészek voltak,

Magyar írók, több más efféle,
Ha látott is egy rongyoszsidót,
Jövőjét nem vehette észre.

Zsidó jövőjét nem láthatta,

Akik most erőszakkal,dallal,
Magyarruhába öltözködve
Seftelnek, rajtunk diadallal.

Hivatkoznak szent Petőfire,

Mint forradalmak talajára,
"Egy gondolat bánt engem"-ben a
Vérpiros zászlókat kívánta.

Petőfi üzeni általam,
A világszabadság szép lenne,
Ha abban mindenki, mint magyar
Gyökeres, becsületes lenne."-

Ha feltámadna, ma már nyilván,

Szemügyre venné, sokat, őket,
Dörögne, zúgna, villámolna,
Túl zengne seregnyi költőket. 

Százezer Istent megtagadna,
Amilyen lélek, vihardallal,
Egész világnak neki menne,
A magyarért a magyarral... 


Dér a cserépen


Ma deret láttam a cserépen,

Finom volt, mint a fátyol
Fehérfátylas a háztető,
Mégis sötéten gyászol.

Remeg rajta a szürkület,
Mert fénytelen a nappal,
A felhős ég már nem dörög,
Hallgat szótlan haraggal…

Hatalmas felhők hajából
Lehullt az első korpa,
A dér, s a füttyös őszi szél
Pesti házakra hordta.

Fehérebb most a háztető
Mint sok lakónak lelke,
Dérről és hóról mindig a
Lélek jut az eszembe…


Kívánság 


Ott egyem meg a harcmezőn az

utolsó komisz kenyerem,
de ne legyen többé a hazám
akkora, mint a tenyerem.

Ha elbukom, hát volt értelme,
védtem egy kócos szeretőt,
lábhoz tett fegyverrel állok meg,
hősen, az Úristen előtt...

Bizonytalanok most az órák,

titokba burkolt holnapok,
de gyűlölöm a satnya várást,
indulni inkább kész vagyok!

Puskám csövébe virágszálat
fűz majd egy kis magyar leány,
és csillagokkal lüktet szíve
utánam őszi éjszakán...


Fejem


Fejem, a fejem már félig deres

Sajnálni másoknak is érdemes,
Hát még magamnak, aki hordozom,
Emlegetésnél többször lehajtom…


Terv, ha így lenne


Balaton közepén szeretnék,

Egyholdnyi kéklő vizet venni,
Piros téglákból a kék tóba
Egy új lovagvárat emelni.

Habokon mozgó tündérrózsa
Lenne a várbástya fehéren,
Várfokról szerte muzsikálnék
Szolgai orgonalevélen.

Én szeretlek, mert csudás lány vagy,
Étel és ital a beszéded,
Altatódal az illatod – és
Rózsaharmatból van a véred.

Én szeretnélek várúrnőnek,
Csodás árnyékú hű angyalnak,
Balaton felett sóhajodat
Hang nélkül zenélő harangnak.

Ha felhők mögé bújna a Hold,
A várból vízbe néznél este,
Tejút helyett két sötét szemed
Csillagos lámpafényt repesne.

Áldanának az őszi ködben,
Partot kereső halk halászok,
Én hevernék a lábad előtt,
Mint bölcsen lehulló virágok…


Hű borról


A bor a leghűbb a világon,

Hűbb az ezer lánynál,
Nem tud súgni és ígérni,
Néma szája nem jár.

Nem tud a bor fogadkozni,
Csak magát itatja,
Álmodó költőnek álmát
Csendben igazgatja…

Ha a hegyen többé ital,
Hű bor nem teremne,
Mozdulatlan arcú lennék,
Egész életembe.

De így megmozdul az arcom
Holdhalovány bőre,
Megríkat, megmosolyogtat
A kocsmai lőre…


Kolozsvár 


Szomorúan jár-kel benned a költő,

Sok régi búja rnélyből felfakad,
Már alig hitte, hogy meglátja benned
A sziklaerős, ódon házakat.

Ha véletlenül kalapom is lenne,
Mint másoknak van, levenném ma itt,
Mert akkora öröm és gyász van bennem,
Hogy azon még a sírás sem segít...

Beteg vagyok, már közel a halálom,
De megköszönöm, édes Istenem,
Hogy Mátyás szobra előtt meghajthattam
A letisztelgő, őszülő fejem.

Nem is tudom, hogy hány Mátyás kellene
Ma ide, s mennyi férfi, mennyi kard,
Mert siratni kell bizonytalanságban
A roppant hős, de maroknyi magyart... 


Kórház előtt


Azt mondják, hogy jól cselekszem,

Ha a kórházba befekszem,
Egy kis Baumgarten díjért,
Pihenésért, ápolásért…

Holnapi nap be is fekszem,
Hű paplan alatt melegszem,
Gyűjtök egy kis erőt velőt,
A közelgő május előtt…

Babits tudom nagyon örül,
Táncot jár az asztal körül,
Úgy, hogy a fejét vakarja,
Ha a gyógyulásom hallja…


A meleg ígérete


„Sándor – József – Benedek

Zsákban hoznak meleget” –
Úgy tartja a szóbeszéd,
Szebb napok ígéretét…

Hiány volt itt szénben, fában,
Sok meleg legyen a zsákban,
Begyömöszölt nagy meleg,
Rég várják az emberek…

Sándor – József – Benedek
Ezret nyögve jöjjetek,
Tehertől izzadjatok,
Nagy zsákokat bontsatok…

Aranynapsugár bomoljon,
Terüljön szét és omoljon,
Sokat fáztam, eleget,
Koldulom a meleget…


Hitetlen Tamás vallomása 


Én nem vagyok csupán a költő,

Nép is vagyok, egy emberöltő,
Tanú és nagybizonyság arra,
Hogy rájár a rúd a magyarra... 

Rájár a rúd a magyarra,

De csupán a poros pórra,
Kaszttá elítélt bús parasztra,
Rájár a rúd ma a magyarra... 

Rájár a rúd ma minden pórra,

Szántóvetőre, aratóra,
Egész országot eltartóra,
Rájár a rúd ma minden pórra... 

Én már Hitetlen Tamás lettem,

Ki urakban eddig sem hittem,
Most egy lépéssel tovább mentem,
Hitetlenségben hívő lettem... 

Politika az nem kurucság,

Nem lelkiség és nem igazság,
"Úri huncutság" , öncélúság,
Ordított délibábhazugság... 

Igérnek itt az árva népnek,

A vadvirágok testvérének,
Én már Hitetlen Tamás lettem,
Nem látója az ébredésnek... 


Paraszt maradok 


Paraszt maradok, bronzos arcú,

Árva és mélytekintetű,
Sok ezer huncut ember között,
Vallásos, tiszta életű.

Villám, mennydörgés, sóhaj, munka
Én már csak paraszt maradok,
De hetvenhétszer is fényesebb
Leszek, mint fent a csillagok...

Paraszt maradok, csudás sors az, 

Égi, rangtalan adomány, 
Hercegnek rangja nem éri fel,
Hát még a sok dzsentrivagány.

Beérem morzsákkal és vízzel,
Holtomig úgy járok gyalog,
De hetvenhétszer is fényesebb,
Leszek, mint fent a csillagok...

Paraszt maradok, csapzott hajú,

Ki nem használok fogkefét,
De úgy megnőlök, hogy Isten is
Úgy emeli rám fejét.

A hívők legtisztábbja leszek,
Ki papra sose hallgatok,
De hetvenhétszer is fényesebb,
Leszek, mint fent a csillagok...

Paraszt maradok, szegény, árva, 

Gyermeklélek és fergeteg,
Hazámért mellékgondolat nélkül,
Ha kell, bárhol elvérzek.

Koporsóm száz keselyű legyen,
Végül már ne menjek gyalog,
Ki hetvenhétszer is fényesebb,
Leszek, mint fent a csillagok... 


Hidegrázás


En-ge-met-a-hi-hi-hihi-hi-deg-ráz,

Dun-na-alatt, min-den-bor-dám-ci-te-ráz,
A-fo-ga-im-jég-go-lyó-ként-ko-pog-nak,
A-sze-me-im, mint-ba-go-lyé lo-bog-nak,
For-ralt-bor-nem-használ, ha-sa-mon-cse-rép

Még-is rezgek százezerféleképp,
Máma kaptam a Jucitól levelet,
Azt írta, hogy másnak menyasszonya lett.
Láz vert ki, a gyöngyök hulltak fejemről,
Nagy fájdalom tört fel árva szívemből,
Más gatyás lesz párja a volt babámnak,
Megzengetik a tüdejét az ágynak,

Én meg Pesten elihatom eszemet,
Mindhiába vigasztalni szívemet,
Oly rossz, hogy most egy levéltől: hideg ráz,
Fogam kopog, összefut az egész ház…


Magyar Álom 


Én szeretném, ha: láthatnék már szépet,

Élni kezdene a haldokló élet,
Erőre kapna a rogyni kezdésünk,
És végtelennek ígérkezne végünk.

Bár eltüzeltük pusztai dudánkat,

Angyalsikolyos esti furulyánkat,
De nem változtunk, szenny nincs rajtunk semmi,
Vissza kell volt sorsunkba menetelni.

Még most tipegünk, lecsapott a vállunk,

Intő csillagok fényére vigyázunk,
Duna és Tisza szalagjára nézünk,
A víztükörben bús árnyakat érzünk.

Pedig mi bennünk borulnak az árnyak

Álmunkra csak a csillagok vigyáznak,
Őszülő hajunk lombszétterülése,
Kócosan hull a szeretőnk szívére.

Magyar álom a mi álmunk világa,

Magasra nőve borul a világra,
Hogy mindenki legyen egyszer alattunk,
Ha a növésben eddig lemaradtunk... 


Utolsó versem 


Születtem, éltem.

Lettem, mentem,
Csókoltam, kértem,
Hazudtam, szerettem.

Boroztam, könnyeztem,

Őszültem, vívódtam,
Szép voltam, csúf voltam,
Henyéltem, Kínlódtam.

Törődtem, nem bántam,

Akartam, ellöktem,
Elhívtam, öleltem,
Csókoltam, leköptem.

Vigyáztam, eladtam,

Vittem, meg nem vittem,
Jó voltam, rossz voltam,
Hittem és nem hittem.

Takarítottam, mulattam,

Rejtőztem, fénylettem,
Sebeket kötöttem,
Fölmaradtam, égettem.

Tanultam, nem tanultam,

Verettem, űzettem,
Csókokat aszaltam,
Nyílottam, bűzlöttem.

Terveztem jót, rosszat,

Két táblán arattam,
Ördög és úr súgott:
Magamnak maradtam.

Jártam én az útján

Gazdagnak, szegénynek,
Öregnek, ifjúnak,
Balhitnek, reménynek.

Örömömnek, bánatnak,

Kancsónak, tócsának,
Disznónak, lelkeknek,
Átoknak, nótának.

Véreztem, vétkeztem,

Éheztem, jóllaktam,
Döntöttem, ágyúztam,
Gondoztam, rakattam.

Cibáltam, tréfáltam,

Zokogtam, kacagtam,
Eldobtam, lemertem,
Bontottam, faragtam

Futottam, cammogtam,

Támadtam, kerültem,
Hamisan fönt voltam,
S igazán merültem.
Tettem és nem tettem,
Hoztam és nem hoztam,
Nem loptam, becsültem,
Tiszteltem, oroztam.

Gyaláztam, imádtam,

Kócoltam, fésültem,
Rab voltam, nem voltam,
Vártam, és készültem.

Pihentem, lihegtem,

Suhogtam, robogtam,
Betörtem, gyilkoltam,
Szállásért kopogtattam.

Lefőztem, dicsértem,

Tiportam, emeltem,
Szíveltem, utáltam,
Hallgattam, feleltem.

Szelíd és vad voltam,

Gyáva és vitézlő,
Marcona, lelketlen,
S nagyapós mesélő.

Én voltam! Nem voltam!

Ki lettem, születtem,
Jajgatok s kacagok,
Önmagam, felettem.

Szaladok, nem lépek,

Lerogyok, meghalok,
Senki sem voltam én,
S örökké maradok. 


Magyar imádság a pusztán 


Magyar égre adjál Isten,

Mesélő sok csillagot,
Szagos lelkű virágokra
Orvosságos harmatot.

Hegylevét a csobolyóba,
Karjaimba szeretőt,
Birkafelhő hömpölyögjön
Tarka szamaram előtt.

Egy szomszéd se panaszkodjon,

Nyalka csikós, vén gulyás,
Kövér földön élhetnénk még,
Csak a sorsunk lenne más.

Gulya, ménes, birkatábor,
Búzás hombár, nagy vagyon,
Furulyázva járhatnánk a 
Legelő vadvirágokon. 

Adjál Isten a magyarnak
Kevés sóhajú napot,
Ősszerelmes éjszakákat,
Szabadságos holnapot.

Kérek nagy Magyarországot,
Hancúrozó sok gyereket
Rázd fel szép magyarjaidban a 
Szundikáló életet. 


Vihar után


A vad vihar eljött utánam,

Látta, hogy lankadó vagyok,
A városon szél hengerült át,
És elbújtak a csillagok.

Vad szaga lett a levegőnek,
Csípős szél a csontomba fútt,
Nagy felhők temetése fölé,
Került a sokpettyes Tejút.

A komoly és büszkén megdörren,

Citeráznak az ablakok,
Villámok lebegnek, mint szélben
Lány hajából a szalagok.

Esőfonalak gombolyultak
Zenét vert leveles faág,
Fényes aszfalton vízcsepp táncolt,
Mint rozsdásszínű sárvirág.

És fújt a szél és vert a villám,

Mennydörgés büszkén ropogott,
Majdnem felnőttem a felhőkig,
Szemem kék csillagként lobogott.

Nagy zuhany alatt fürödtem meg,
Gúnyám a testemhez tapadt,
Fáj szívem a vihar után,
Bús szagú széllel elszaladt. 


Szerelmi vallomás 


Eláll a hó, megáll a szél,

Kezd már észre térni a tél,
Arany napfény az uszálya,
Áldóan hull a virágra…

A napfény, ha kissé csíp is,

De már kicsit melegít is,
Megcirógat, megsímogat,
Átölel, összecsókolgat…

Őseim, kik napban hittek,

Jól tudnák, hogy miben hittek,
Csak a nap jó a szegényhez,
Fázó csonthoz, árva vérhez…

Fönt süt a nap nagyon messze,

Mégis itt a szíve-lelke,
Lehull, ölel, megmelenget,
Napnak vallok ma szerelmet… 


Ember vagyok 


Én is úgy nőttem fel, akár a virágok,

Hervadozó fejjel más fejeket szánok,
Jövőmet nem tudom, türelemmel élek,
Mert én félve élőn borozva henyélek…

Én is ember vagyok, talán több sok másnál,

Megállok pihenni méhkunyhós virágnál,
Ezt a Természetet nagyon megcsodálom,
Sohasem látható Úristenét áldom.

Nem fenyegetek meg csillagokat többet,

Mafla virtusságnál mást hiszek, különbet,
Életben ballagok, dobáljanak kővel,
Nem védem jogomat birkózó erővel.

Csak az Istent kérem a meglátásomra,

Ő szeressen, ha már nem vihetem sokra,
Síromra koszorút, bárányfelhőt dobjon,
Nagy nemzet helyett egy kislány zokogjon… 


Állampolgárság 


Egy öreg zsidó keresett fel,

Szemében nagy panaszt hozott,
A bánat ezer gyertyafényét,
Nyomban leült s panaszkodott.

Hogy nagyapja is itt született,
Ki Kossuthnak katonája volt,
Ezért később rab, Kufsteinban,
A hazáért raboskodott…

Most unokáját úgy zaklatják,

Mint a partot a tengerár,
Hogy hol az állampolgársága,
Azért talpal, kér, arra vár.

Egy halandó papírdarabot
Akar az örök nép fia,
„Hol is kérjem azt?” –kérdi tőlem,
Gyász a két szembogara…

Mit feleljek? Az Isten, aki

Kéthazás madarak ura,
Nem kér senkitől igazolványt,
Nem kell néki kis cédula.

Elhelyezi az örök népét,
Szétszórtan, más népek között,
És fényes csillagokkal vigyáz
Sátruk és templomuk fölött… 



A tízéves „Szabadság”-hoz 


A költők közül énnékem van

A legtöbb jogom: Hozzád írni,
Keményderekú, hős újsághoz,
Ki sok harcot meg tudtál vívni.

Te már ötéves „felnőtt” voltál,
Mikor ajtódon bekopogtattam,
Húszéves „csecsemő” gügyögtem:
„Szerkesztő úr, verseket hoztam…”

Biz’ sokszor néma lettem volna,

Ha Te nem vagy, bátor „Szabadság”,
De egy-egy piciny darabkádat –
Rajt’szólni – százszor ideadták.

Benned védtem a szegény népet,
Korbácsoltam az elnyomókat,
Itt lettem kétszerte magyarabb,
S záporként hitettem a szókat…

Olyan szép a neved: „Szabadság”,

„Keresztapád”-at átölelném,
Minden munkásod fejére a
Cserfakoszorút reá tenném.

Mert nékem tetsző, bátor honfik,
Orvosai a szegény népnek,
Ők a tiszta, nagy látcsövei
A magyar messzetekintésnek.

Tízesztendős vagy most – „Szabadság”,

Szeplőtlen vagy a becsületben,
Zászló, ki minden héten egyszer
A fejünk felett meg-meglebben.

Híred van, táborod tömörül,
És megrázod ezt a világot,
Neved értelmét követeled:
A gúzsbakötött – szabadságot… 


Rabság 


Szeretnék elmenni

Valahová élni,
Harc után heverni,
Gyógyítón henyélni.

Gazdaggal cserélni,
Sírtól jobban félni,
Kisebb gondot vinni,
Őszülést megérni.

Megremeg a lábam,

Lecsapott a vállam,
Cserepes az ajkam,
Idő múlik nálam.

Nem magam csináltam,
Parancsszóra vártam,
Jobb sorsért ugattam,
A rogyásig álltam.

Rab vagyok, az lettem,

Mert mindig szerettem,
Sokat keseregtem,
Bánatot szereztem.

Jókedvet kerestem,
Mindent elvesztettem,
Rózsabokrot leltem,
Az nyíl’ majd felettem… 



Üzenem


Egyszer mindenért felelni kell,

egyszer minden számadásra kerül,
mert él még bennünk a törhetetlen hit,
hogy nem mindég a szemét marad felül...

Bár ma még csak káromkodni hajt is
a tehetetlen, meddô akarat,
megmozgatja a nehéz hidakat is
az ár ereje, ha gátja szakad.

Pedig egyszer ez is bekövetkezik,
elsodor megfontolást, józan okot
a megalázott szívben égiglobbant harag.
S a legény, ki eddig dallal szórakozott

a virágban terhes réteken,
a gazda, aki izzadva kapált,
az asszony, aki kenyeret dagaszt:
eljön kiosztani a megérdemelt halált!

Egyszer minden mocskos patkányra
rászakad az örök rémület,
s ti, akik ma mégis rajtunk rágtok,
tudjátok meg: nincs könyörület! . . .

Kérges markunk ököllé duzzad,
fáradt szemünk mintha villám volna,
s megismeri büszke úrmagunkat,
kifosztott fajtánk minden árulója .


Legszebb tükör a szemed…


Legszebb tükör a szemed,

Bámulni veszélyes,
Fojtogatja a szívem,
Olyan ősi fényes.

Dagad bennem a mese,
Amint belé nézek,
Jóságodért mesélve
Csendesen elvérzek…

Minden szebb a szemedben,
Mint életben, másban,
Télen élő virág vagy
A havas világban.

Olyan szép vagy, mint egy halk
Becsületes nóta,
Jámboran nézek reád
Őszi napok óta.

Szeretnék én mindig a
Szemeidbe lesni,
Benne szívet gyógyító
Jóságot keresni.

S megcsókolni, ha őket
Becsukja az álom,
Mert az alvó két szemed
Legszebb a világon.

Legszebb tükör a szemed,
Derűje van, s árnya,
Te vagy itt a rossz világ
Leghelyesebb lánya.

Ha szemedbe néz szemem,
S visszanevet benne,
Láz borul a szenvedve
Szerető szívemre…


Zárszámadás kötet



Este

Itt is este, ott is este,
Mindenütt most csöndes este.
Ágyamon ülve kuksolok,
Lámpaüveget pucolok.


Írni kellene anyámnak,
Jobban, mint egy hűtlen lánynak.
Lányhoz ment a sok-sok nóta,
Szülém él-e még azóta?


Azt se tudja merre lakom,
A pénzemet kinek adom.
Borért-e, vagy pálinkáért,
Üzleti lány hűs csókjáért!


Itt is este, ott is este,
Mindenütt most csöndes este.
A lámpához lepke röpül,
És kószál az üveg körül.


Lehet, hogy egy anyalélek,
Azért jött, hogy: fiam élek.
Vonat órát megspórolja,
Hajamba száll, megcsókolja.


S mint, ki könnyeim kileste,
Hazarepül csöndes este…


Édesanyámhoz

Anyám, ne szedj gyöngyvirágot,
Tőled úgy se vesznek,
Nem való az ily kofaság
Ránctanús öregnek.


Ha még visszaugorhatnál
Ötven évet máma,
Árulhatnád, jaj de nem így
Hetven felé járva.


Elképzelem a szoknyádat,
Régi, piros égőt,
Aranyhajad, két kék szemed,
A most szürkén nézőt,


Már a fekete kendőd alól
Fehér hajad látszik,
Foltos ruhás anyókától
Virágvevő fázik.


Anyám, ha majd a piacon
Azt sem kérdik mért állsz,
Lehet, hogy egy magamfajta
Szegény legényt meglátsz.


Pénze nincsen, de szerelmes,
Hűtlen, gonosz lányba,
Add néki, hogy hozzászórja
Tavaszéjszakába…


Igazat mesélek

Kihűl már az őszi kék ég,
Hogyne szeretnélek,
Én is csak az apró-cseprő
Felhők alatt élek.


A Nap fáradt pávamadár,
Hold is jobban hallgat,
Tejúton se jár a násznép
Csillaglakodalmat.


Majd az a nagy hóhullás is
Megjön némán csendbe,
Legszebb pille száll belé a
Fekete szemedbe.


Selyem hajad szél szórja szét,
Igazat mesélek.
Kihűl már az őszi kék ég,
Hogyne szeretnélek.


Halálgólya

Éjszaka-országnak
Sötét a folyója,
Rárepül éjfélen


Egy fekete gólya

A Halál személye,
A fekete folyó
A túlvilág vére.


Fekete, csúf gólya
Nem keres ott pontyot,
Békákat, szűz csíkot,
Csak egy vérporontyot!


Kötetlen, pólyátlan

Messze repül véle,
Várandós asszonyok
Háza közelébe.


S ha néha megelőz
Életfehér gólyát,
Hangtalan halott jön,
Ki nem ér meg nótát.


Ahogy jön, úgy is megy

Néma torkú gyermek,
Keresztelő helyett
Tort látnak a termek.


Rózsás ravatalon
Mosolyog a pici,
Négy fehérruhás lány
Temetőbe viszi.


Szalaggal eresztik
Prladni kis testét,
Angyal sem találja
Felhőkön a lelkét.


Lagziról jön a cigánybanda

Két falu között, sáros útra
Ködöt gördít a zöld berek,
Zsírpettyes uniformisokban
Jönnek a részeg mesterek.


A bőgőt, mint néma állatot
Húzza az álmos embere,
Cimbalom van a másik hátán,
Szederfaág pöccint bele…


A kontrás kabátujja vonóz
Levegő nagy orra alatt,
S bokán rúgja a púpos brácsást,
Mert ringlószeme leragadt.


A sípos a nadrágzsebében
Egy töltöttkáposztát talál,
A bőgős tarkójához vágja,
S ravaszdi módon szundikál…


Egeket furkáló káromlást,
Dörög az ébredt atyafi,
Félliter pálinkát húz elő,
S bosszúból maga issza ki.


Bika szalad a legelőről,
Fákra mászik a banda föl,
Magasból hull a verejtékük,
S a félsz szemükben tündököl…


Szeretnék más eget, földet

Ha az égszín arany lenne
S kék Nap menne rajta,
Nem lehetnék álmodozóbb,
Szerelmesebb fajta.


A vérpiros holdkiflire
Sóhajokat fújnék,
Zölden hulló csillagokkal
Elhomályosulnék…


Szeretnék más eget, földet,
Másik napot néked,
Ki mély szemem mélységeit
Nagyon mélyre méred.


Lila szellő legyezését
Holdas homlokodra,
Úgy elkapott szemsugarad
Őszi mesesodra…


Ismeretlen kötet

UTOLSÓ ROHAM



Mikor utolsó rohamra megyünk,
Egy ugrás és a nyakukon leszünk,
Megkérdezzük majd, búzánk kell-e még,
Szemsugarunktól ruhájuk leég,
Vérében fetreng minden ellenünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk...

Mikor utolsó rohamra megyünk,
Mindent elsöprő lángot lehelünk,
Jaj annak, akit felkap fogsorunk,
Hegyen-völgyön át dögölni dobunk,
Szentkardos hadúr vezényel nekünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk...

Mikor utolsó rohamra megyünk,
Villámokat szül lobogó szemünk,
Oroszlán-nemzet, ha ugorva száll,
Hörgésrobajban arat a Halál,
A tigrisnél is vadabbak leszünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk...

Mikor utolsó rohamra megyünk,
Fogcsikorgató kérdezők leszünk,
Széttépték azt az angyali hazát,
Az öregisten legszebb bánatát,
Még a csecsszopóknak sem kegyelmezünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk...

Mikor utolsó rohamra megyünk,
Völgybe hegyeket temet a szelünk,
Lángba borul az arcunk, a karunk,
Mi lángseregek, magyarok vagyunk,
Hetvenhét világ jöhet ellenünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk...

Mikor utolsó rohamra megyünk,
Buzogányt, fokost, baltát lengetünk,
Az Isten reszket, elbújik a Nap,
Bocskoros sereg a fűbe harap,
Elvett jogokat százszor elveszünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk

Mikor utolsó rohamra megyünk,
Nem lehet többé cicázni velünk,
Barikád hasad, hajránk, ha dörög,
Tolvajok fodros vére hömpölyög,
Hörgésekre csak tűzzel felelünk,

Mikor utolsó rohamra megyünk...


Vándorbot és barát
(Fiala Ferencnek)

Akinek szíve hús és piros,
Agyondobálják sok kőszívvel,
Rossz szívek politikája ez,
Korán végezni árva szívvel.

Vigyázz! Néked is jó szíved van,
Messziről hallgatom verését,
Nem tudom hol vagy, verset írok,
Szívednek a szívem verését...

Hiába százezerszer férfi
Nálunk, mélán is tud nézni,
Rongyos tömeget, szegénylegényt,
Költőt szelíden végigmérni.

Adni, hol lehet, foltozni a
Mások bűnét, hétszer jaj annak,
Ki fogcsikorgatva érzi itt,
Magát az építő magyarnak...

Hetekig néha nem láthatlak,
De lélekkel örökké látlak,
Ismerem már az embereket,
Akármerre jársz, haza várlak.

Egy vándorbotom van már, és Te,
Be örülök, hogy nincsen másom,
Egy bot, egy ember elég barát,
Segíti vigasztalódásom...

Sose kérdeztem, édesanyád
Él-e, vagy haja hervad a porban,
De áldja meg érted az Isten,
Akárhol van, mert valahol van,

Segíts sorsomon még egy évig,
Pártolj, úgysem sokáig élek,
Verseket írni ődöngök itt,
Élve is megdicsőült lélek...


A felkelőkről
(Hubay Kálmánnak)

A hazáról sokat beszéltek
Rossz magyarok az ég alatt,
Magyar hite, mint virágszirom
A szívről már-már leszakadt.

Üldöztek bennünket a zsidók
Újságban, bankból egyaránt,
Mert új irányt szabtunk magunknak,
Rögös úton egy hős irányt ...

Magunk kikélt, már bokrosodik,
Tanúja sok új temető,
Hogy hány ifjú halt felvidékért,
Hány hungarista felkelő.

Rábízták magukat a szélre,
Nem várta őket áldomás,
Bús volt a kisérőzenéjük:
Az őszi varjúkárogás ...

Itt hagyták drága lányok csókját,
Álmot, terveket, ölelést,
Az árva arcú szélcsapatok
Megcsinálták a felkelést.

Lerántotta a rögre őket
A szívre vadászó golyó,
Aki titkon tud sírni értük,
Az tovább álmodni való ...

Tovább kell élőknek álmodnunk,
Hinni, mert készül valami,
Nem járja már itt sok magyarnak
Mindég a könnyét ontani.

Hős szó kell nékünk, nem hazúgság,
Azt üzenik a temetők,
Parancsot virágoznak nékünk
A porladozó felkelők ...


 Így van ez kérem...
Március 15-re

Nem lehet ma itt megmondani
A súlyos, nehéz igazat,
A költő nem adhat virágot,
Csak százszor átvizsgált gazat.

Március emlékhangú napján
Ma álszentek szíve dalol,
Porrá lett Táncsics unokája
Hetven Krisztusként meglakol ...

Zuhog mostan a „Talpra magyar!“
S Petőfi újra istenül,
Ki oda fent a magasságban
Csillagba szúrt tollára dül ...

Ha föltámadna, vad korbáccsal
Verné ki kedve kellemét,
Azokra, akik hivatkozó,
S rutinnal citálják nevét ...

Így van ez kérem, országomnak
Sok méltóságos férgei,
Béklyót letörő igazságnak
Lassudnak itt a léptei.

De a kései világosság
A pórnép vén dühében nyög,
S megérleli a bátorságát
Mert ma butítva nyöszörög ...

Aranykereszt

Aranykereszt,
Ezüstkereszt,
Nikkelkereszt,
Ólomkereszt,

Vaskereszt,
Rozsdamart kereszt
Legyen nyakadon,
Csak: kereszt.

Te csókolj meg
Magyar leány,
Nem csókol már
Zsidóleány.

Nem akarom,
Nem engedem,
Vissza csúsztam,
Ember lettem ...

Számat százszor
Öblítgettem,
Sárkefével
Felvéreztem,

Hogy csókodat érdemeljem,
Te csókolj meg
Sírva engem ...
Aranykereszt,

Ezüstkereszt,
Nikkelkereszt,
Ólomkereszt,
Vaskereszt,

Rozsdamart kereszt
Legyen nyakadon,
Csak: kereszt...